Keleti végű

Az utcai művészet egykor egyszerűen graffiti volt, a hanyatlás jele, ami csökkentette az ingatlanok értékét. Ha csak az idő múlik London East Endjének átalakulásakor, akkor máris menővé vált.

A „nyersnek” és „merésznek” tekintett utcai művészet felkelti az érdeklődést egy adott területen. Átalakítva és elfogadhatóvá téve átalakítja a köztereket, ahogy a területek drágává, divatossá és vonzóvá válnak a feltörekvő kreatív osztály számára. „Élessége” és „autentikussága” a dzsentrifikáció felgyorsításának eszközévé válik.

Az ingatlanárak emelkedésével a magas megélhetési költségek kiszorítják azokat a művészeket, akik a művészetet alkották, valamint a helyi lakosokat is. Ez soha nem volt igazabb, mint London Shoreditch negyedében, ahol ezeket a képeket forgatják – a városi művészet szabadtéri bemutatója, amely jelentős turizmust generál.

A graffitik ma már világszerte megjelennek a galériákban és múzeumokban. Azok a művészek, akik egykor kapucnis, rejtőzködő és éjszakai életmódot folytattak, most a szabadban, fényes nappal, válogatott emelvényekről dolgoznak. Olyan vállalati márkák megbízásából, mint az Adidas és a Gucci, kreatív beavatkozásokat kínálnak a városi tájba, a menőség és a jólét képeit – olyan falfestményeken, amelyek arra vannak ítélve, hogy Instagramra feltölthető propagandává váljanak.

Az East Endedben mindenféle menő divatot és hozzáállást megtalálunk, a szegénység és az utcán mindenféle menőt áruló emberek jeleneteivel együtt. A dzsentrifikáció zsibbasztó egyformaságot hozott magával. Mégis, ha jól megnézzük, észrevesszük a szemtelen tiltakozó plakátokat – a klímaváltozással szembeni politikai kritikát –, amelyeket szándékosan ragasztottak rá és rongáltak meg a hirdetéseken.

Az utcák hangja visszafoglalja falait.